Az alaptézisünk, hogy mindig az ügyfélnek van igaza, soha senki nem hülye, csak a szolgáltatók nem tudják, hogy kell az ügyfelekkel bánni, akiknek mindig minden körülmények között ki kell szolgálnunk a kisebb-nagyobb igényeit, de legalább így névtelenül hadd ontsam már ki magamból a szart ezekről a szappanagyú arcokról, akik naponta felhívnak a baromságaikkal.

Nem kifejezetten hülyébbek a sokévi átlagnál, ezt azért jegyezzük meg, igazságtalan lenne azt mondanom, hogy érteniük kellene hozzá, de baszdki… Azt azért csak tetszik már tudni, hogy világít-e az a szájbatekert modem, ugye?

Na jó, messziről indítottam, vissza a mához. Tehát ülök a boxomban, terrorelhárítás után épp a falra ragadt szúnyogláb-maradványokat pöckölgetem a falról, mikor becsörög Marika.

Marika a legnagyobb ügyfelünk leghülyébb felhasználója, én állítom, hogy a hatvan év alatt egy értelmes mondat nem hagyta el a kicsi száját. Marika nem tudja, milyen gépe van (asztali vagy laptop?), Marika csak annyit tud, hogy nem megy a gépe.

Hú, kész szerencse, mert akkor még utána is kellene rohanni, és qrva nehéz lenne távolról megoldani a szitut, de így marad a telefon, Marika meg én, a hülye informatikus, akit felhívott már, hogy segítsen.

Próbáljuk behatárolni a problémát, több célzott kérdés után végre kiderül, hogy Marikának nem asztali gépe van (az asztalon van, igen! Haha – hú Marika, hasítasz apám, ha a mostani helyeden mégis kibukik így nyugdíj előtt nem sokkal, hogy annyi eszed van, mint a lábnélküli szúnyognak a falamon, akkor javaslom, menj el stand uposnak, hidd el, nem fogsz kilógni a sorból).

Szóval akkor laptop dokkolóval. Újabb kérdések, újabb válaszok, Marika röstelkedve bevallja, hogy hát neki a dokkoló sose világít.

Érdekes, hogy eddig tudtad használni, ugyanis világít az a megfelelő helyeken, gondolok itt elsősorban a bekapcsoló gombra. És akkor jön az egyik kedvenc kérdésem, ami több mindenről árulkodik: – Az melyik?

– Most meg fogsz lepődni, Marika, az, amelyikkel bekapcsolod.

– Ó tényleg, hát az néha világít, de most nem.

– Hallod, egyre közelebb vagyunk a megoldáshoz, érzem a csít, Marika kicsi szívem, tessék megnyomni a gombot.

A hívások nagy részében van egy olyan pont, amikor eljön annak a mondatnak az ideje, ami így kezdődik: „Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy…” És akkor ennek ezer meg ezer befejezése van, sokszor tök irreleváns dolgokat kötnek össze a problémával, jelen esetben nem ez a helyzet, ugyanis Marika azt felejtette el elmondani, hogy kihúzta előző este, mert hazavitte a gépét és a tápkábelt. Na ezt persze nem ebben a formában tudod meg, Marika ehhez elmeséli a fél életét, hogy miért kellett neki tegnap otthonról dolgozni, hogy milyen munkát kellett megcsinálnia, hogy mi a helyzet a főnökeivel, hogy a gyereke átugrott, hozta az unokákat, hát azok jobban értenek a gépekhez, mint ő, kackac, pedig milyen kicsik, de hát ez a mai világ…

Itt akarsz öngyilkos lenni, a hívásnak ebben a hetvenharmadik percében, de aztán kitartasz, és felteszed a kérdést: – Életem egyetlenem, Marikám, hova sikerült bedugni azt a rohadás tápkábelt?

– Ja, azt nem én dugtam be, hanem az egyik kollégám, de ő férfi, úgyhogy ért hozzá.

Külön folytatásos post-sorozatot tudnék írni azokról a nőkről, akik a hozzáértő férfiak közbenjárása után hívnak fel minket, de maradjunk Marikánál, az ártatlanomnak még mindig nem megy a gépe, oldjuk már meg anélkül, hogy oda kelljen menni hozzá, bár most már ő maga is könyörgőre fogja, hát sok neki ez a rengeteg kérdés, meg amúgy se ért hozzá (értsd: nem férfi, ahogy az fentebb kiderült, ugye), menjen már ki valaki és vigyen neki egy új gépet, és különben is, neki már fél órája dolgoznia kellene.

Nekem meg legalább húsz persze kellene egy levél Xanax egy kisebb üveg Kalinkával, de az élettől nem mindig kaphatjuk meg azt, amit szeretnénk, szóval maradj még velem Marika egy kicsit, és keressük már meg a tápkábelt. Nagy nyögdécselések közepette sikerül felállni és lokalizálni, itt van!

– Szuper, milyen a csatlakozó, ahova be van dugva?

– Hát nem világít.

– Azt értem, de hogy néz ki?

– Hogy-hogy hogy néz ki?! – Itt már háborog, mintha legalábbis én lennék minden bajának okozója, miattam drága a tej és hullanak a sarkkörön a pingvinek. – Hát olyan, mint egy csatlakozó, jaj Béla, gyere már ide, milyen ez a csatlakozó?

– Kerek, négyszögletes, úgy néz ki, mint Yoda ráncos orrlyuka belülről?

– Szögletes!

– Juhú, Marika, isten áldásai vagytok a Bélával együtt, ha kicsit jobban megnézed, akkor észreveheted, hogy a tápkábeled vége meg kerek, szóval akkor most próbáljuk meg kirángatni abból a lyukból, amibe a hozzáértő férfi belegyömöszölte és keressünk már egy olyat, amibe beleillik. Hidd el, nem lesz sok választásod, konkrétan egy darab van, a dokkolód hátulján lesz a jobb szélén, oda dugd be.

– Hát ehhez már műszerész kellene – javasolja Marika, és nyilván ezen a ponton már nem ő működik a dokkoló környékén, hanem ismét Béla, a hozzáértő.

Ilyenkor még szokott lenni egy kör hitetlenkedés, miszerint biztos nem ez a hiba, de ma könnyű nap van, ők most elfogadták a problémát, tehát látták azt, amit egy óvódás gyerek is csípőből kiszúr, mert másfél éve erre trenírozzák a duplóval meg a többi ilyen szarral, miszerint a négyszögletes lyukba a négyszögletes cucc való, nem pedig a kerek. Kábel áthelyezve, dokkoló bekapcsolva, éhínség megfékezve.

Marika elégedetten távozik, Béla önbecsülése romokban… is lehetne, de nincs, mert végül ő lokalizálta a megfelelő aljzatot, tehát mégiscsak ő lesz a nap hőse, a munkaidő megmentője, én meg rezignált arccal figyelem a következő szúnyogot, aki a késő őszi hideg elől elbújva úgy hiszi, hogy megfelelő rejtekhely lehet számára az irodánk.

Megszívtad, öreg, innen nincs menekvés.