Úgy száguldunk az infosztrádán a technológiának és az internetnek köszönhetően, amire korábban senki sem számított. Sokan ezt kihasználva élik ki azt az igényüket is, hogy tudassák a világgal: ők valami olyan tudás birtokában vannak, amivel más nem rendelkezik. Ez a természettől eredő vágy egyeseknél kimerül a sima spoilerezésben, amibe nemrég én is sikeresen belefutottam.

Kép: Unsplash

Egy szombati napra volt jegyünk a Marvel Endgame-ére, én meg péntek reggel merészeltem elolvasni egy NFL-es hírt a Facebookon, aminek a világon semmi köze nincs a Marvelhez, tehát nem mondhatom, hogy éppenséggel spoiler veszélyben lettem volna – legalábbis ezt hittem én. Gyanútlanul kattintottam rá az egyik újonnan draftolt játékossal készítet interjúra, és tessék, ott figyelt, a mondat, amivel elspoilerezték számomra az Endgame-et.

Nem túl vidáman küldtem el a kurva anyjába az illetőt, de persze csak gondolatban, mert ami a trolloknak igazán ejakulációt okoz, az a felháborodott reakció a gyanútlan fogyasztó részéről, s nem akarván egy számomra teljesen ismeretlen ember számára ekkora örömöt okozni magyar idő szerint péntek hajnal 5:30-kor, inkább kilőttem a netet és aznapra mellőztem a Facebookot. Egyesek szerint egyébként én voltam a hibás, mivel ők tartózkodtak mindenféle közösségi oldaltól és hírportáltól, az összes csoportjuk némításra került, és kvázi egy burokban leledztek egészen 3 teljes napig, nehogy akaratlanul is lényegi információ birtokába jussanak, és elvileg nekem is így kellett volna tennem. De tényleg? Tényleg nekem kellett volna ügyelnem? Ki a fene számít rá egy NFL draft hír alatt, hogy valaki egy brooklyni gettóból jónak lát filmeket spoilerezni? Engem marhára váratlanul ért, mondjuk én legalább nem vertem orrba az illetőt, mint ahogy állítólag azt a pasit, aki egy hongkongi moziban igyekezett a sorban állóknak fennhangon spoilerezni – jó, a hír 99%, hogy kacsa, mert állítólag csak a vércukra vacakolt a csávónak és azért gubbasztott vérző fejjel egy sarokban, mert elájult, de simán el tudnám képzelni azt is, hogy valakinek ebben merül ki a szórakozás.

Szemem sem rebbent volna, ha a hír igaz. Nem véletlenül készítettek épp az Endgame szereplőivel kisfilmet, amiben arra kérték a nagyérdeműt, hogy ha egy mód van rá, ne rontsák el mások szórakozását, és ne spoilerezzenek.

Don’t do it. #DontSpoilTheEndgame pic.twitter.com/BoCzPHO4PJ

— The Avengers (@Avengers) April 25, 2019

Troll, in the dungeon

Nyilván az esetem nem egyedi és nem is ez az első. Az én generációm egyik legnagyobb könyvélménye a Harry Potter volt, és emlékszem még, mikor a várva-várt hatodik könyv megjelenése után pár nappal valaki egy kézzel készített, lepedőre írt bannert feszített ki egy angliai híd fölé, amin öles betűkkel kiírta, hogy Dumbeldore meghal. Mikor megkérdezték Rowlingot, hogy miért ekkora probléma számára a spoilerezés, ezt válaszolta:

Azt hiszem, az olvasóim 99%-a szívesebben tudná meg ezeket a könyveket olvasva. Dühítőnek és aggasztónak tartom, hogy egyesek ennyire szeretnek spoilerezni, holott elég szemét dolog.

Ehhez képest olvastam egy cikket az LA Timesban, amiben a szerző azt fejtegette, hogy nem a spoilerek a felháborítóak, hanem az, ha valaki kitesz egy figyelmeztetést a spoilerre… WTF? A cikk írója szerint a filmkritikusoktól ez az elvárás (mármint a spoilerekre történő figyelmeztetés) megköveteli azt is, hogy nemhogy a cselekményt nem lelőve, hanem senki érzéseit nem megsértve írjanak kritikát.

Az olvasók figyelmeztetése a spoilerekre kritikaíráskor olyan, mintha úgy bánnánk a könyvekkel és filmekkel, mintha a kényes titkaikat megőrizni, nem pedig feltárni kellene.

Nem, a spoilerre felhívni a figyelmet igazából neked nem tart semeddig, engem meg megkímélhetsz attól, hogy a film megtekintése ELŐTT elolvassam azt. Ezzel igazából csak a döntés lehetőségét kapja meg az ember: szeretném tudni a cselekmény lényegi pontjait vagy sem? Amennyiben igen, dönthetek úgy, hogy elolvasom a kritikát, amennyiben meg nem, dönthetek úgy, hogy leszarom – esetleg a film megnézése utánra hagyom.

Szerintem a faszi teljesen félreérti, mi a baj spoileres írásokkal – mert ha engem kérdez, akkor semmi. Viszont óriási probléma van azzal a spoileres írással, amiről nem tudom, hogy spoileres.

Mi a különbség a TV és a mozi között?

Van egyáltalán? Nézzük a már korábban emlegetett Endgame-et: sok kedvenc filmes blogomon még mindig csak spoilermentes véleményt és kritikát tudok olvasni, míg a GoT esetén például, amire szintén éveket vártak a rajongók, valamiért mégis olyan, mintha az emberek azt éreznék, hogy rögtön és azonnal, jóformán a streaminggel egyidőben, élőben kellene megbeszélni mindenkivel, hogy mi történik benne. Meg egyébként is: lelőni, hogy Luke apja valójában Darth Vader spoilernek számít? Mennyi idő után írkálhatok ki ilyesmit szabadon? Ki dönti ezt el? Elvárhatom, hogy ha van egy film, amit ezer éve szeretnék megnézni, de sosincs rá időm, akkor mások ezt tiszteletben tartsák és évekig pakolgassák ki a spoiler alerteket? A Vulture nevű online portál készített egy spoiler-bibliát, szerintük így néznek ki a szabályok:

Tényleg elrontja a filmélményt?

Azt kell mondjam, hogy a három órás játékidővel rendelkező Endgame még így is egy kellemes moziélmény volt, hogy tudtam, ki fog meghalni. Nem unatkoztam, nem volt unalmas, így is reméltem, hogy hátha túléli (ki tudja, nem csak trollkodás volt-e az egész spoilernek álcázva?), szurkoltam, izgultam, kikapcsolódtam, jó volt, na. Akkor mégis mi a baj? Miért esett mégis szarul az a péntek hajnali spoiler?

Egyes tanulmányok szerint az izgalom fenntartása hozzátesz ahhoz, hogy élvezünk-e valamit vagy sem. A Yale Egyetem egyik oktatója, Paul Bloom szerint több időt töltünk a fikció világában, mint a valódiban. Ő egyébként könyvet is írt How Pleasure Works címmel, meg tart előadásokat is. Szerinte a szabadidőnk nagy részében szívesebben olvasunk, játszunk videójátékokkal vagy nézünk tévét és filmeket, mint töltünk időt a családunkkal, építünk ki új ismeretségeket vagy ápoljuk a régieket.

Bloom állítása szerint ez azért van, mert az emberi agy nem képes teljes egészében különbséget tenni a fikció és a valóság között. És ezzel tökéletesen egyet tudok érteni. Nemrég fedeztem fel egy szimpatikus cukrászt, aki többek között kajatortákat készít, és rendszeresen küzd a Facebookon az olyan kommentekkel, mint „Fúj, én ezt meg nem enném”, és hiába írja le többeknek, hogy a csülkös bableves alatt trüffelkrém lapul, a válasz az, hogy akkor sem. Mert egyszerűen az illető nem tud elvonatkoztatni attól, amit lát. Biológusok szerint egyébként ez az idegrendszer szintjén keveredik valahogy össze. Hiába kiabálja az agyunk tudatos része azt, hogy ez csak édesség, a primitívebb rész akkor is el fogja hinni. Bloom azt is elmondja, mi a baj a spoilerekkel: míg a való életben az ember nem tudja, mi vár rá, nem tudja, mire számíthat másnap, addig a fikciós világot is valóságnak éli meg, míg meg nem tudja a befejezést. Tehát a spoilerek tulajdonképpen csak emlékeztetnek minket arra, hogy amit látunk, az nem a valóság.

Kép: Egy szelet tortát? Facebook

Ehhez még hozzájárul talán az is, hogy sok esetben az izgatott várakozás is egyfajta örömmel tölti el az embert. Egy harvardi kutatás szerint az emberek szívesebben várnak a jó dolgokkal, ha az egy sorozat része. Tehát ha mondjuk valakinek felajánlanak egy egyszeri ingyen vacsorát egy francia étteremben, az szívesebben eszi meg egy hónap múlva, mint két hónap múlva. Viszont ha nem egyszeri alkalomról van szó, hanem egyik este egy általa nem preferált görög étteremben kell ennie, egy másik alkalommal meg az áhított franciában, akkor szívesebben eszik előbb a görög étteremben, és csak utána a franciában. Hogy még egyszerűbben mondjam: az emberek szeretik utoljára hagyni a legjobb falatokat.

Az ellentábor

Mindemellett hallani olyan narratívát is, miszerint egy alkotás nem is lehet minőségi, ha egyetlen mondattal le lehet lőni minden izgalmát. Egyesek szerint nem feltétlenül vesz el egy Columbo epizódból a tény, hogy a film első 10 percében végignézzük magát a gyilkosságot és tisztában vagyunk a cselekmény elkövetőjének kilétével is, mert a film sava-borsát a nyomozó gondolkodásmódja és a tettes leleplezésének agyafúrt módja adja, nem pedig az izgalom, hogy ki a gyilkos. A Titanic esetén sem izgul azon senki, hogy a hajó elsüllyed-e, ahogy William Wallace-tól sem várjuk, hogy valóban kiharcolja a skót függetlenséget. Ettől függetlenül mégis élvezzük a filmet (nyilván nem mindenki), bár itt jegyezném meg, hogy az alkotások jellege is fontos, hisz teljesen más az elvárásunk egy thriller és egy romantika esetén. Egy thriller esetén elvárás, hogy addig feszítse az idegeinket, ameddig csak tudja, ezt megköveteli a műfaj. De bármelyik csattanóval végződő filmre elmondhatjuk, hogy hozzáad a „hűha” élményhez, ha valóban képesek valami újat húzni, meg tudnak lepni bennünket.

Ezzel szemben, ha egy adott műalkotást többször is megnézzük, akkor is képesek vagyunk újra és újra élvezni és szórakoztatónak találni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Hetedik című film megnézése teljesen ugyanazt az élményt adja másodjára, mint mondjuk elsőre. Már nem gondolkodunk azon, mi van a dobozban, hisz tudjuk, de mégis képesek vagyunk izgalmat érezni – legalábbis egy kutatásban megkérdezett nézők többsége ezt állította. Míg egyesek szerint ezek a nézők csak szimplán nem tudták beazonosítani az érzéseiket, és a félelmet összekeverték az izgatottsággal, addig egy tanulmány szerint ez egy létező jelenség, a neve az izgalom paradoxona (The Paradox of Suspense), és nagyjából három pontban foglalható össze:

1. A feszültséghez/izgatottsághoz bizonytalanság szükséges.
2. Az elbeszélés, jelenet vagy szituáció végső kimenetelének ismerete kizárja a bizonytalanságot.
3. Feszült várakozást érzünk az olyan fikciók esetén, amiknek ismerjük a kimenetelét.

A paradoxon feloldásához mindössze arra van szükségünk, hogy a három állítás közül valamelyiket kivegyük az egyenletből.

Szóval akkor hogy kerüljük el a spoilereket?

Feltehetően úgy, ahogy azt a barátaim javasolták nekem: kapcsold ki a netet és NE olvass semmit, kerüld a trollokat, járj csukott szemmel és lehetőleg használj füldugót. Sok sikert!