Nem az első vagyok, aki hozzányúl a témához (hát 15 perc hírnév címmel film is készült De Niróval a főszerepben), miszerint a bűnözők előszeretettel követnek el bűncselekményt pusztán azért, hogy a média felkapja őket – ami egyébként ebben tökéletes partner. A legutóbbi Új-zélandi terrortámadás viszont megint elgondolkodtatott: nem kaphat-e ma mindenki túl egyszerűen lehetőséget a megjelenésre, és nem vagyunk-e így túlságosan kiszolgáltatva a hírnév hajhászásával járó veszélyeknek?

Kép: unsplash.

2017-ben Svédországban 3 férfi megerőszakolt egy fiatal lányt, amit felvettek videóval és élőben adtak a Facebookon. 2013-ban egy floridai pasas lelőtte a feleségét, és a nő holttestéről készült képet kiposztolta a Facebookra az alábbi üzenettel:

vagy lecsuknak vagy kivégeznek, amiért megöltem a feleségem. Szeretlek titeket, hiányoztok, vigyázzatok magatokra, a hírekben majd láthattok.

Bár a bűncselekmény más jellegű, de 2010-ben a cyberbullying eredményeképp egy 18 éves meleg srác ugrott le a George Washington hídról, miután a főiskolai szobatársa kiposztolta Twitterre azt a videót, amiben egy másik fiúval csókolózik. A sztori iróniája, hogy a búcsúlevele mellé egy Facebook posztban írta le, mire készül és kért bocsánatot percekkel azelőtt, hogy leugrott volna.

2007-ben két ukrán tinédzsert 21 rendbeli gyilkosságért ítéltek el. A kamera kedvéért vertek agyon egy halom embert annak reményében, hogy majd híresek és gazdagok lesznek.

De visszamehetünk még régebbre, mert nem a közösségi média megjelenésével kezdődött a hírnév megszerzésére irányuló törekvésünk, hanem sokkal régebben, és nyilván ősidők óta megfigyelhető jelenség az is, hogy vannak, akik a jó hírnévre hajtanak, meg vannak, akiknek a hírhedtség a céljuk. Hány helyen olvashatjuk azt, hogy a rossz hír is hír? Mintha a hírhedtség és a híresség között elmosódna a határvonal, s többé már nem számítana, hogy ki mivel érte azt el, hogy párezer ember bekövesse a Facebookon vagy Instán. Egy oxfordi tanulmány szerint a hírnevet és a hírhedtséget nem a tettek, hanem sokkal inkább a médiában kiváltott figyelem és megjelenés generálja, s később mi tévesen ezt azonosítjuk a celebség jelenségével.

Pénz és Sárm

Egy Pew Research Center által készített felmérés szerint a 18-25 év közötti amerikai lakosság 51%-a a híressé válást tekinti saját generációjának életcéljának. Ezzel párhuzamosan sok felnőtt is szakmai célként jelölte meg azt, hogy minél jobban növeljék a twitteres követőbázisukat. Elnézve, hogy mennyire előre helyezik a fontossági listájukon a hírességet, nem meglepő, hogy akik nem tudják a kiemelkedő képességeikkel elérni ezt, azok más utat keresnek.

Így születtek és kezdtek gombamód szaporodni mellesleg a YouTube-os challenge-ek, amik során különböző – olykor kifejezetten veszélyes – „kihívásokat” végeznek a delikvensek, lehetőleg kamera előtt. Így ettek egy időben az emberek fahéjat kanállal, meg mosókapszulát, így ülnek egyesek jeges fürdőkbe vagy tűnnek el napokra szó nélkül, vagy szállnak ki vezetés közben a kocsijukból és táncolnak egy szar zenére. Amerikai pszichológiai tanulmányok mellesleg azt is megvizsgálták, hogy azon emberek, akik olyan célokat tűznek ki maguk elé, mint a hírnév, a pénz és a vonzerő, azok nagyobb eséllyel szenvednek depressziótól, küzdenek szorongással vagy nárcizmussal. Ezzel szemben, amennyiben belső célokra, tehát az egyéni fejlődésünkre, a társas kapcsolatainkra vagy a saját fizikai és mentális egészségünkre összepontosítunk, akkor az életünkkel is elégedettebbek vagyunk – ki hitte volna.

Egy 2015-ös tanulmány szerint létezik egy úgynevezett copycat effect, egy másolásra való törekvés az erőszakos bűncselekményeket követően. A kutatás azt mondja, hogy egy lövöldözés elkövetése után megnő az esélye annak, hogy az azt követő két hétben hasonló esemény következzen be. Bár egy később publikált értekezés szembemegy ezzel, és azt állítja, nem rövidtávon kell keresnünk az ilyen eseményeik hatásait, de hosszú távon valóban copycat mechanizmushoz vezethet a média által közvetített eseménysorozat.

Hülyeség ellen nincs orvosság

Előfordul olyan is, hogy egyesek nem szándékosan lesznek internetes bűnözők, a hülyeség ugyanis náthaként terjed. 2017-ben egy 19 éves amerikai nőt tartóztattak le, miután egy YouTube video kedvéért lelőtte a saját barátját. Híres akart lenni – az lett, bár kötve hiszem, hogy ezt a fajta hírnevet kereste. A terv az volt, hogy a fiú a mellkasa elé szorít egy könyvet, ami majd megállít egy golyót. Csakhogy azzal nem számoltak, hogy az .50 kaliberes Desert Eagle nevű pisztoly az egyik legerősebb maroklőfegyver, ami a világon létezik, és egy párszáz oldalas könyv ilyen távolságból fizikai képtelenség, hogy megállítsa a kilőtt golyót.

Annak ellenére, hogy mindenki igyekezett lebeszélni a párt az akciójukról, rokonok és ismerősök egyaránt, nem tágítottak. Mikor a nagynéni megkérdezte, hogy mégis miért kell pisztolyt használni egy video kedvéért, a válasz annyi volt: több nézőt akarunk.

Mit tehetünk ellene?

A 2016-os orlandiói night club elleni merénylő a merénylet ideje alatt felhívott egy helyi híradót, hogy csekkolja, tudnak-e már a merényletről. Volt más motivációja is a gyilkosságra? Nyilván, bármi mögé tehetünk egy ideológiát, de amikor valakinek az a legfontosabb, hogy hallottak-e már róla, hogy mit tesz, akkor azért nehéz vitatkozni azzal, hogy a valódi célja nem más, mint bevonulni a történelembe – és a média ebben 100%-ig partner.

Kép: getty images. 

Nyilván nem tudjuk meggátolni azt, hogy az emberek posztolják a Facebookra vagy akárhova a tetteiket. Nem tudjuk megakadályozni őket abban, hogy híradóknak, rádióknak, tévéknek próbálják meg eladni a saját sztorijukat. De azért tehetünk, hogy ne kapják meg azt, amit szeretnének: hogy ne tegyük őket híressé. Az a gyakorlat, hogy a média egy-egy ilyen támadás után mindent megtesz azért, hogy mindent kiderítsen az elkövetőkről, csak olajat önt a tűzre. Nem kell nekik megadni azt, amire vágynak, ami motiválja őket. Bármelyik hírportál, tévé megtehetné azt, hogy nem teszi ki az elkövetők fényképét, hogy nem mondja ki a nevüket és nem erősíti azt a kollektív tudatot, hogy ezek az emberek híresek.  Anélkül is be lehet számolni egy-egy ilyen eseményről, hogy celeb státuszba emelnénk az elkövetőket, úgy is lehet hírt tálalni, hogy ne elégítsük ki ezeknek az embereknek a mindennél erősebb vágyát arra, hogy másnap viszontlássák magukat a híradóban.

A christchurch-i események után néhány nappal az új-zélandi miniszterelnök nyilatkozott, és épp ezt tagadta meg az elkövetőtől.

A terrortámadásának több célja volt, s ezek egyike a hírnév. És épp ezért nem fogom soha kimondani a nevét. Ez az ember egy terrorista, egy bűnöző, egy szélsőséges. De amikor én beszélek róla, névtelen lesz.