Mikor elkezdtem ezeket a napi emlékezetes eseményeket feljegyezni és tulajdonképpen a feszültség levezetésének ezt az ártalmatlan módját választottam, akkor azt gondoltam, hogy ezeknek a száma véges, és egy idő után nem lesz már tartalom, tehát volt a fejemben egy vég-dátum ezekkel a bejegyzésekkel kapcsolatban.
Most rá kellett döbbennem, hogy ezek hetente újratermelődnek, s bár számuk nem lehet végtelen, de elfelejthetem azt a dátumot, amit kitűztem magam elé, mert mindig elő tudnak állni valami újdonsággal.
Egy friss sztori következik hát.
Távmunkában dolgozni nekem nem pálya, én utálok otthonról melózni és nem is látom értelmét. Nekem kell a munkatársi környezet, a kimozdulás otthonról, a rutin a napomba, na meg a reggeli csúcs, legyen már okom sopánkodni, hogy ma sem értem be időben, meg egyébként is dögöljön meg a közlekedés meg mindenki, akinek köze van hozzá.
Viszont manapság általános jelenség, hogy egyes emberek ajándékba kapják a cégtől a home office lehetőségét előre meghatározott mennyiségben. Ennek a technikai és egyéb feltételeit nyilván biztosítani kell mindkét oldalról, tehát ha valakinek határidős munkája van, otthonról dolgozik, de teszem azt elmegy a net, akkor én azzal távolról vajmi keveset tudok kezdeni, továbbá nem is feladatom ez nekem, ezt meccselje le a szolgáltatójával, ne velem. Ez a felhasználó sara, az ő oldala. Viszont ha a másik oldal döglik be – értsd valamilyen formában az IT biztosítja a user számára a távoli elérési lehetőséget, de az bedöglik, akkor ott nem ő a hibás, ő csak a mocskos technika ártatlan áldozata.
Nagyjából innen indult ki az alapszitu, mai játékosunk Aladár, aki egy tök értelmes fazon, csak ideggyenge a lelkem.
Felhív a kocsijából, hogy neki nem működik a távoli elérés, hallom, hogy autóban ül, ki vagyok hangosítva, szóval a „most próbálok belépni” szöveg már itt sántít. Arról nem is beszélve, hogy a szerver elmenti a bejelentkezéseket, dátummal, felhasználónévvel, IP-címmel, bugyi mérettel együtt, tehát mégis mi a fenét gondolnak ezek az emberek?
Sajnos telefonos ügyfélszolga-képzőben (nincs ilyen) az első órák egyikén tanítják, hogy hazugnak nevezni a felhasználót egyáltalán nem célravezető, idióta hazug disznónak nevezni halmozottan problémás. Szóval mivel ő is úgy tesz, mint aki ott ül egy gép előtt, így én magam is kénytelen vagyok, tehát rákérdezek, hogy milyen hibaüzenetet lát maga előtt.
– Hát nem ír ki semmit.
A fene ezekbe a programokba egyébként, hogy soha nem írnak ki semmit, mi a szar lenne velünk, ha hibaüzenetek meg hibakódok lepnék el az életünket? (Tudnánk, mi a baj.)
– Rendben, akkor most várj egy picit, máris csinálom – blöffölöm be kedélyesen.
Közben már elkezdem püfölni a billentyűzetet – valamiért szeretik, ha behallatszik a vonalba, a nők ilyenkor még fel is sikoltanak, hogy „juj de dolgozol”, meg amerikai filmekben is mindig látom, hogy a hackerek is állandóan gépelnek, mert rohadt hülyén mutat az egérrel kattintgatni, sokkal menőbb a billentyűt nyüstölni, úgyhogy én is ezt csinálom. Az persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy ilyenkor normál esetben az ember nem pulled pork rubhoz való fűszerkombinációkat keresget a gugliban a hétvégi grillezéshez, hanem mondjuk tényleg csinál is valamit, de jelen esetben, mikor a felhasználó nem tud és nem is hajlandó neked érdemi információval szolgálni, akkor kénytelen vagy lekötni magad arra az időre, míg Aladár a vonal másik végén épp aktívan próbál átverni.
Kis hatásszünet után megkérem, hogy akkor most próbálja meg újra – persze itt áll meg a tudomány, mert a kocsiban ül, a dugó közepén, ő is tudja, én is tudom, ő is tudja, hogy tudom, meg én is tudom, hogy tudja, hogy tudom, de azért megy tovább a színjáték. Nem adhatja fel, mert amikor a főnöke megkérdezi majd tőle, hogy miért nem tudta megcsinálni a határidős melót, akkor a reggeli terv alapján ő majd megmondja, hogy nem ment a távoli elérés, én pedig nem tudtam neki megoldani. És akkor felteheti a kezét szomorúan: ő mindent megpróbált, de hát a rendszer meg a rómaiak meg az a qrva IT osztály, na ők tehetnek mindenről.
Aladár itt már bajban van, nem nagyon akarja (értsd: tudja) újrapróbálni, látom magam előtt, ahogy vakargatja a fejét a dugó közepén meg a „mostmilegyen?” pillantását.
Ennél a vízválasztó pontnál egyébként még csak kétféle lehetőséggel találkoztam: az illető vagy rohadt ideges lesz és elkezd üvölteni/dühöngeni, vagy beletörődik, hogy pancser volt és majd visszahív, amikor tudunk is foglalkozni a gondjával.
Közben az eddigi morajlásból felsejlik egy dudaszó, amit még Aladár agytekervényeinek kattogása sem tud elnyomni. – De hangos ott felétek a környék – jegyzem meg csevegő hangnemben, amire szinte azonnal jön is egy újabb ordas kamu.
– Aha… játszik a gyerek.
– Nahát – felelem elmésen, azt már nem teszem hozzá, hogy nyáron anyámnál a kőműves Józsi meg a tesója nem tudott ilyen cifrákat káromkodni, mint ott a melletted lévő autóból kiüvöltő „a gyerek”, meg ha az asszony így visítana, mint aki ott ül veled, azt se tűrném ilyen rezignáltan, mondjuk legalább tudnám, kitől tanulta a kölök a szépbeszédet.
– Jó… nem tudsz kapcsolni valakit, aki tudna segíteni? – kérdezi Aladár immár türelmetlenséggel a hangjában, én meg rányomok a némításra, hogy ne hallatszódjon be a belőlem felszakadó röhögés a vonalba.
– Nem – felelem végül, megunva a szitut –, de javaslom a Wazzet, ha még nem ismernéd, segít kijutni a dugóból. Szerintem hívj vissza, ha sikerült hazaérni, jó?
Először kis csend következik, majd Aladár előveszi az ütőkártyát: – Jó, akkor tegyük le, én pedig felhívom a főnököd.
Ettől a fenyegetéstől persze marhára bereccsenek, úgyhogy nem tudok mást mondani, mint hogy: – Rendben, további kellemes utat! Szia!
Miért, ó MIÉRT hiszi azt bárki, hogy ha felhívja a főnököt, akkor ő nem nekem ad majd igazat?
Egyrészt a főnököm szart se ért a rendszerekhez, neki a napi üzemeltetés – bármilyen hihetetlen – nem feladata, másrészt Aladár sirámainak meghallgatása után ugyanarra fogja megkérni, amire én: hogy ugyan vegye már a fáradságot és hívjon vissza, mikor végre hazaért.
És a vicc?
Aladár két óra múlva tényleg felhívott nagy duzzogva, hogy tényleg nem tud belépni és most tényleg kéne valaki, aki segít, mert tényleg dolgoznia kéne.
Aladár, öcsém, hogy a bábolnai beteg csődör látogasson meg ma éjszaka, és most tényleg otthon is vagy?
– Hát nem… végül bejöttem a melóhelyre, mert tegnap itt felejtettem a laptopot.