Az EU a héten megszavazta az EUCD-t, az Unió új szerzői jogi irányelvét. Ez még önmagában nem hír, mert megszavazták ezt már tavaly is, meg egyébként ez egy 2001-es irányelv újra feldolgozása, szóval aki nem érti, mi ez a felhajtás most, annak leírom. Remélhetőleg érthetően, meg tőlem szokatlan módon minél rövidebben. Hát hajrá.

Kép: Unsplash

Mi az az EUCD?

A rövid válaszom erre, hogy az EUCD a European Union Copyright Directive rövidítése, ami magyarra fordítva annyit tesz: Európai Unió Szerzői Jogi Direktívája.

Kicsit hosszabban ez egy baromi régi törvény, amit először 2001-ben adoptáltak a Szellemi Tulajdon Világszervezetének szerzői jogra vonatkozó 1996-os megállapodását követően.  Mivel 2001 óta az internet rengeteget változott, ezért ez már nem tekinthető korszerűnek, úgyhogy tavaly úgy döntöttek az okosok, hogy ezen módosítani kell, hogy kövesse a kor szellemét. A törvény lényege nagyon leegyszerűsítve annyi, hogy az Unió szeretné hatékonyabban védeni a szellemi tulajdont, s erre igyekszik egy korszerű szabályozást megalkotni.

Alapvetően az a céljuk ezzel, hogy a videókat, képeket, zenéket, akár még az algoritmusokat és különféle kódokat, szoftvereket gyártókat és tulajdonosaikat megvédjék attól, hogy a szellemi terméküket jogtalanul eltulajdonítsák. A direktíva arra kéri a tagországokat, hogy hozzanak olyan törvényeket és szabályozásokat, amelyek megvédik a szellemi tulajdont.

Ez így önmagában nem hangzik rosszul, hiszen ha valaki egyszer előállított, kitalált, létrehozott valamit, akkor joggal várhatja el, hogy mások ezt ne lopják el tőle, hogy mások ne gazdagodjanak meg belőle az ő kontójára, tehát akkor mi ezzel a baj? A helyzet nem ilyen egyszerű, ugyanis a törvénynek két cikkelye meglehetősen aggályos.

A 11-es cikkely

A 11-es cikkely nagyjából kinyírja a híreket és feltehetően búcsút mondhatunk majd egy csomó kisebb oldalnak, miközben deklarált célja, hogy védje az újságírókat és a munkájukat. Tehát itt is az a baj, mint az egész törvénnyel: a cél jó, a módszer meg enyhén szólva nem túl okos.

Ugyanis ez a cikkely lehetővé teszi, hogy az online tartalomszolgáltatók (mint a Google, a Facebook, a Twitter meg még holnapig sorolhatnám) fizessenek a szerzőknek a linkekért és a hírek rövid automatizált részleteinek, az ún. snippetek publikálásáért. Értelemszerűen ez hasznos lehet mondjuk a hír szerzőjének, örülhet, hogy megveszi valaki a munkáját, de tekintve, hogy a Google News rovatában cirka 80 ezer hírszolgáltató anyaga érhető el, ez a szám drasztikusan csökkenni fog. A Google nem hülye, eszük ágában sem lesz mind a 80 ezer híroldallal szerződést kötni, ha ez emberek többsége ennek csak egy töredékét olvassa. Mi lesz tehát ennek az eredménye? A Google hírekért felelős részlegének igazgatóhelyettese, Richard Gingras elmagyarázta egy tavalyi cikkben, hogy egészen pontosan miért is lenne problémás, ha a 11-es cikkelyt úgy hagynák, ahogy. E szerint egyrészt nézhet ki így is a Google találata a „legfrissebb hírek” kifejezés keresésére:

Forrás: google

Másrészt értelemszerűen a kisebb híroldalak kiszorulnak a versenyből és nem kapnak majd megjelenési felületet. A Google és a többi online tartalomszolgáltató kénytelen lesz kereskedelmi liszenszeket csatasorba állítani, s eldönteni, hogy mely tartalmat engedi majd megjelenni a felületén és melyeket nem.

Mint ahogy minden iparágban, úgy a hírek területén is igaz, hogy a nagyok diktálnak. Ugyanígy Brüsszelben is a legnagyobbak hallatják a hangjukat és az ő álláspontjukat fogják első körben figyelembe venni.

Jelenleg, mikor új üzleti modellek bukkannak fel, az új, kisebb és innovatív hírszolgáltatóknak elsősorban rugalmasságra van szükségük. A javasolt jogszabályok minden kétséget kizáróan sérteni fogják a paletta sokszínűségét, hisz a legnagyobb kiadók fogják meghatározni a teljes iparág üzleti modelljét. És ez nem lesz mindenkinek egyformán előnyös.

Gingras egyébként javaslatot tesz arra, hogy miként lehetne a 11-es cikkely nem kívánt következményeit elkerülni: szerinte fontos lenne hagyni, hogy a hírgyártók maguk határozzák meg, miként szeretnék, hogy a híreket fogyasztók megtalálják őket. Nekik kellene maguknak meghatározni, hogy miként szeretnének hirdetni és pénzt keresni.

A Google-nek nyilvánvalóan érdeke, hogy minél többen hirdessenek náluk, tehát levonhatjuk a következtetéseket, miszerint ők sem örülnek neki, ha bevételtől esnek el, ezért hát az ellenkampány, amit indítottak. De azért ne söpörjük le annyival az érveiket, hogy nekik is a porfitmaximalizálás a céljuk, mert bár ez igaz, de amit állítanak, annak is van valóságalapja. 

A szerencsétlen 13-as

Ez talán még mostohább sorsra jutott, mint az imént tárgyalt 11-es, ugyanis ez az, ami a legtöbb vitát és ellenzést kiváltotta. A 13-as cikkely valójában 3 rendelkezést tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a website-ok, amik a felhasználók által feltöltött tartalmakat tesznek elérhetővé, alkalmazzák a szerzői jogok védelmét. Ezen weboldalak közé sorolható minden olyan oldal, ami engedi a felhasználónak feltölteni a saját tartalmát, és azt, hogy ebből bevétele származzon. Ismerős valakinek? Nagyjából ezzel sikerült is leírniuk a YouTube-ot és a YT tartalomgyártókat.

A cikkely azt írja elő, hogy az ilyen weboldalak hozzanak létre olyan intézkedéseket, mint „hatásos tartalomfelismerő technológia”, vagy panaszkezelő rendszer vagy nyomonkövetési megoldások. Az ilyen intézkedések tennék lehetővé, hogy egy-egy vita esetén párbeszéd alakulhasson ki a tartalom előállítója és a szolgáltató között – a YouTube igazából pontosan így működik jelenleg, bár ott is akadozik a gépezet.

Kép: Unsplash

Szóval a YT, a Facebook, a Twitch, a Twitter, a Spotify meg az Apple Music a fő célpontjai ennek a cikkelynek és ezt nem is rejtik véka alá. Ezzel szemben a non-profit szervezetek, mint amilyen mondjuk a Wikipédia is, biztonságban vannak, őket ez egyáltalán nem érinti.

De akkor mi baja van mindenkinek azzal, hogy ezek a nagy cégek végre odafigyeljenek arra, hogy milyen tartalom kerül fel az oldalaikra?

Hát leginkább az, hogy a jelenlegi adatmennyiség mellett lehetetlen automatizmusok nélkül ellenőrizni, az automata rendszerek viszont tévedhetnek és tévedni is fognak. Másrészt a kritikusok szerint a javaslat szövege egyszerűen nem elég pontos, és így teret adhat annak, hogy mindenki úgy értelmezze azt, ahogy neki a legjobb. Azzal érvelnek, hogy a nagy cégek a direktíva szövege mögé bújva visszaélhetnek majd a szerzői jogi követeléseikkel, a tartalomgyártóknak pedig nem lesznek hatékony eszközeik arra, hogy ezt megakadályozzák. Mindemellett természetesen az ilyen tartalmaknak teret adó platformoknak mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk ahhoz, hogy megfelelő változtatásokat hajtsanak végre a már meglévő rendszereiken, megfelelve így a törvényi előírásoknak.

A YouTube igazgatója, Susan Wojcicki így nyilatkozott a 13-as cikkellyle kapcsolatban:

A parlament megközelítése sok tekintetben szürreális, mivel a szerzői jogok birtokosai gyakran nem értenek egyet abban, hogy kit milyen jogok illetnek meg. Ha ezt még a tulajdonosok sem tudják eldönteni, akkor lehetetlen azt várni egy nyílt platformtól, ami teret ad ezeknek a tartalmaknak, hogy meghozzák a korrekt döntést. 

Ez már egy most is létező probléma egyébként, épp a YouTube esetén élnek vissza számtalanszor a szerzői jogaikkal olyan tartalomtulajdonosok, akik a minél nagyobb profit elérése érdekében ellehetetlenítik a videós tartalmak gyártóit – de mivel ez a rövidnek szánt cikk már így is egy monstrummá kezdi kinőni magát, erről majd máskor. 

Upsz, nem így akartam!

Nem véletlen, hogy sokan nem akarják a nevüket adni ehhez az egészhez, úgyhogy az EP szavazás előtt az utolsó pillanatban benyújtottak egy kiegészítést, ami épp a 11-es és a 13-as (azóta egyébként már átnevezett 15-ös és 17-es) cikkelyekre vonatkozott. A kiegészítés lehetővé tette volna a parlamenti döntéshozóknak, hogy újra szavazzanak erről a két cikkelyről, de ez végül elutasításra került, viszont mindössze öt szavazattal.  

Az EU hivatalos szavazási jegyzőkönyvéből azonban az derül ki, hogy 13 képviselő nem úgy szavazott, ahogy szeretett volna. Még életemben nem láttam, hogy szavaznak a képviselők, de nagyjából úgy tudom elképzelni, hogy van előttük 3 gomb: IGEN, NEM, kösz kihagyom. Hogy sikerült ebből nem eltalálni azt, amire valójában szavazni akartak? 10 képviselő állítja, hogy elutasították a javaslatot, miközben elfogadni akarták, 2-en véletlenül elfogadták, 1 szerencsétlen meg nem is akart szavazni, de mégis szavazott.

A matekból erősebbeknek már feltűnhetett, hogy ha mindannyian a vágyaik szerint szavaznak és sikerül megnyomniuk a megfelelő gombot, akkor ha nem is sokkal, de a kiegészítés elfogadásra került volna, és akkor a legvitatottabb részek kikerültek volna a direktívából – bár az egyelőre homályos, hogy mi lett volna a döntés és vitázás további menete. Nyilván az is felmerült, hogy ezek a „véletlen” mellényomások igazából nem is voltak olyan véletlenek. Az egyik svéd képviselő szerint a rosszul voksolók igazából csak azért akarták felvetetni a jegyzőkönyvbe a módosítást, hogy később ezzel tudjanak takarózni, ha döntésük következménye esetleg visszaütne. Mondjuk én nem vagyok biztos benne, hogy az jobb, ha komplett hülyének nézik az embert, amiért nem tud egy gombot megnyomni, minthogy vállalja a véleményét, de hát ez már egyéni preferencia kérdése.  

Persze a sztorihoz hozzátartozik, hogy sokszor egyébként a tech cégek úgy kongatják a vészharangot, hogy közben nem teljesen úgy van az, hogy mondják. Erősen lobbiztak a törvény ellen, nem jött be, riogattak azzal, hogy vége a mémeknek, a kritikáknak, a kedvenc filmes vlogjaimnak meg az egész internetnek, de azért ez kicsit sántít.

Vége lesz a mémeknek? Elvileg nem, hisz a mémek, a paródiák, a kritikák, karikatúrák vagy a remixek kivételt képeznek majd a törvény hatálya alól – bár hogy a kritikát egy automatizált szűrő hogy fogja tudni megkülönböztetni a szimpla plágiumtól, az számomra egyelőre rejtély. Vége lesz a szabad internetnek? Elvileg annak sem, de hogy a választék nem lesz már olyan színes és változatos, mint korábban, az is biztos. Sokkal nehezebb lesz majd a kisebb cégek és tartalomgyártók helyzete, hisz baromi drága lesz ugyanazt a tartalmat előállítani, mint korábban, és meglehetősen merev keretek közé próbálják beszorítani a kreatív szabadságot, ami az egyik mozgatórugója az ilyen platformoknak.  

Az EU döntése után most a tagországok következnek: ők döntik el, hogy a direktívát milyen törvény formájában kívánják a saját országukra szabni. Erre lesz két évük, személy szerint kíváncsian várom, mit sikerül kihozni belőle.