Folytatásos teleregényünk második epizódjához érkeztünk, szerencsére mindig van egy-két felhasználó, akik visszatérő vendégek, csak hogy teljes legyen a napunk, érezzük a törődést meg a többi ilyen menő bullshit. 

Hívjuk az ártatlant Abéliának (egyrészt nagyon tetszik, másrészt az MTA nyelvtudományi intézet listájában ez volt az első név). Abélia titkárnő az egyik ügyfelünknél, valamelyik közepesen nagy fejes seggevége, aki kapott egy falatnyi hatalmat a cégnél, és amitől úgy érzi, letett valamit az asztalra (mert ez ugye alapfeltétel az Abélia-féléknek), de egyébként rendes ám, csak hót buta.

Viszont imádja a színházat, bármelyik drámai hősnőt megszégyenítő módon szokott sóhajtozni meg affektálni, mikor felhív, azt hiszi, ha telefonon keresztül hozzám dörgölődzik, akkor különleges elbánásban részesül, de Abélia téved abbéli meggyőződésében, hogy jó nő, úgyhogy szegény olyan, mint a macskák nagyanyámnál, hogy jönnek, sündörögnek a lábamnál, azt hiszik, cukik, még dorombolnak is, de én tisztában vagyok vele, hogy amint hátat fordítok nekik, már azt tervezik, hogyan nyírjanak ki a tonhalas szendvicsemért vagy épp vegyék át az uralmat a világ felett.

Huh, megint messziről indítottunk, de ez most már így alakult, legközelebb tessék átugorni az első két bekezdést.

Szóval Abélia hetente egyszer-kétszer felhív valamivel, a legtöbbször szerintem csak baromira unatkozik, de van egy visszatérő témánk, amit egyszerűen nem tud elengedni. Az a típus egyébként, akinek elmondasz valamit egyszer, kétszer, háromszor, egy darabig üveges tekintettel mered maga elé, aztán látod rajta, hogy rebootol a szoftver és kezdi megint ugyanazt a lemezt elölről.

Két hónapja viaskodunk vele, felhív, hogy a nyomtatóból kifogyott a patron. Nem vagyok rest minden alkalommal ellenőrizni, hogy így van-e, az alábbi eredményt szoktam kapni, csak illusztrációként, hogy értsük a jelenséget:

Hát Abélia, kicsi szívem, te sem akarhatod, hogy odamenjek kicserélni, ha egyszer a festék 95%-a még mindig a rendelkezésedre áll. De Abélia pontosan ezt akarja, és hosszas ellenállásom a dologban sérti ám az önbecsülését, meg persze nyilán benne van az is, hogy mindketten tudjuk, mi lesz ennek az egésznek a vége, de azért eljárjuk az ilyenkor szokásos násztáncot. Abéliának mindemellett van egy ütőkártyája, amit könnyedén előhúzva, dicsőséges pillanatokat okozva magának az arcomba vág: – Oké, hogy most még van benne, de ez bármikor megváltozhat, és mi van akkor, ha munkaidő UTÁN fogy ki?

– Hát baszdmeg akkor az van, hogy mivel munkaidő után vagytok, a kutya nincs már bent nálatok az irodában, ergo nem akar nyomtatni.

Abélia megáll, egy pillanatra, de csak egy pillanatra elbizonytalanodik, majd rákérdez: – De mi van, ha mégis?

– Akkor kinyomtatja másnap.

Na azóta rájöttem, hogy ezt nem kellett volna mondanom, ez ugyanis olyan szentségtörés volt Abélia szemében, hogy azóta kicsit ritkábban dörgölődzik, mert mégis milyen dolog az, hogy itt nincs rögtön és azonnal nyomtatás, mi az, hogy valakinek egy teljes napot kell várnia arra, hogy a dokumentuma, ami egyébként digitális formában a rendelkezésére áll, papíron is meglegyen. Ez itt kérem 2018, itt annyit nyomtatunk, amennyit akarunk és akkor, amikor úri kedvünk tartja, éleset köpünk mindenféle abbéli törekvésre, ami arra irányul, hogy csökkentsük a papír-felhasználást, és csak azért is veszünk egy ipari nyomtatót, ami minimum 70lap/perc sebességgel okádja magából a feleslegesebbnél-feleslegesebb doksikat.

És hiába minden könyörgés, hiába minden ellenállás, hiába a vér, verejték és a könnyek, Abélia nem tágít, azért is leadja az igényét az új patronra, csak azért is ki kell menni cserélni, mire az ott lévő informatikus totál hülyének néz és felháborodva közli, hogy nem fogja kicserélni, mert még jóformán tele van, én meg menjek már az anyámba, mit ugráltatom baromságokkal, mikor így is nyakig van a munkában.

Gyöngyöző homlokomról törölgetem az izzadságcseppeket, valahol kicsit fáj is ez az egész, nem csak maga a vereség, hanem a helyzet abszurditása.

A kolléga szitkozódásai közepette hivatalosan lezárom a bejelentést, hát ez van.

Aztán csörög a telefon.

– Szia, Abélia vagyok, megint kifogyott a festék a nyomtatóból, nem lehet, hogy ez valahol szivárog?

Halk, egész csendes szipogásba kezdek, s könnyeim némán végigfolynak az arcomon.