Hajnalka egy igazi kuriózum, amolyan sötét ló az egyik ügyfelünknél, akik viszonylag kevesen vannak, tehát nem tud szegényem megbújni a nagyok mögött és közben úgy tenni, mint aki képben van. Mindig sokkal kirívóbb egy hülye, ha kevesen veszik körül, pláne akkor, ha a közvetlen kollégák szellemi képességei – Hajnalkáéval ellentétben – meghaladják egy tengeri szivacsét.

Hajnalka egy szép napon kapott egy feladatot a főnökétől, mégpedig azt, hogy nyomtasson ki 278 db dokumentumot, rendezze őket sorba, majd vigye ezt be neki, hogy ő isten tudja mit csináljon velük – firkáljon rájuk? Tapétázza ki velük az irodát? Használja alátétnek a következő 10 évben a papagájok alatt? Passz.

Aznap reggel még nem gondoltam volna, hogy Hajnalka feladata idővel az én feladatom lesz, elvégre akkor rögtön nekem kellett volna szólnia az adott főnöknek, de minthogy nekem nem főnököm, a feladat sem az enyém. Így hát mit sem sejtve ültem le és tettem a fejemre a fülest, de ha előre tudom, ami a következő hat órában rám vár, akkor lehet még reggel beteget jelentek.

Hajnalka 8:00-kor hívott, tekintve, hogy a munkaidőnk 7:30-kor kezdődik, azt kell hinnem, hogy ő erről nem tud, mert akkor biztosan nem vesztegetett volna el félórát semmittevéssel, hanem rögtön megkeres, ahogy beteszi a lábát az irodába.

Felvázolta nekem a feladatot, miszerint nyomtatnia kellene, majd segítséget kért. A legegyszerűbb megoldást keresve javasoltam neki, hogy kattintson a nyomtatás gombra, s úgy véltem, ezzel nagyjából le is fedtük a problémát, mindenki boldog, kérem a következőt.

Csakhogy 278 fájlnál nem szeretné mindezt egyesével eljátszani – ami egyébként érthető – s mivel Windows 10 van a gépén, javasoltam, hogy akkor játssza ezt el tizenötösével, elvégre 19 alkalommal a nyomtatásra kattintani csak könnyebb, mint 278-szor vagy rendezze a doksikat egy fájlba és nyomtassa ki úgy.

– Ne haragudj, de nekem erre nincs időm – jött a dühödt válasz. Hogy nem haragudtam rá, az nyilván adott, még meg is értettem, én se szívesen nyomtatgatnék hülyeségeket a főnökömnek, úgyhogy mondtam is neki, hogy semmi gond, akkor nyomtassa ki akkor, amikor van rá ideje.

– Csakhogy a főnökömnek ez már múlt hétre kellett volna.

Szegény főnököd, bazzeg mindkettőtöknek leesik a gyűrű ujjatokról a nyomtatástól, vagy mi a probléma, hogy ezt egy hét alatt nem sikerült abszolválni?

Nyilván ilyet az ügyfélnek nem mondunk, és a kioktatás és mindenféle egyéb véleménynyilvánítás helyett visszafogottan csak annyit mondtam: – Értem.

A több másodperces hatásszünet után rettentő hosszú győzködésbe kezdett, hogy nyomtassam ki neki ezt itt és most azonnal, mert neki ez kell, és a főnök amúgy is pipa rá, de amúgy neki most dolga van, el kell mennie, de itt hagyja a gépet én meg nyugodtan nyomtatgathatok – na itt már féltettem szegény Hajnalkát, hogy kap-e egyáltalán levegőt, mert annyira darálta a magáét, hogy baszott végighallgatni.

Miszerint hogy szükséges az ő közbenjárása is a nyomtatáshoz, mert a nyomtatóhoz neki kell odamennie és megadni a PIN kódját, én a köztünk lévő cirka 280 km távolság miatt ezt nem fogom tudni helyette megtenni, még akkor sem, ha nagyon szeretném – de egyébként cseppet sem szerettem volna.

Hajnalka meg azt nem szerette volna, ha tovább beszélgetünk, úgyhogy a hangzatos tiráda után rám baszta telefont.

Mivel most így 2018-ban marha nagy fegyvertény az ügyfélélmény, ezért vettem a fáradtságot, merge-öltem neki a doksikat és rákattintottam a nyomtatásra, majd emailben tájékoztattam, hogy vonszolja oda magát a nyomtatóhoz, lehetőség szerint tegyen bele papírt és üsse be a PIN kódját.

Úgy éreztem, ezzel mindent megtettem, amire szükség lett volna, s foglalkozhatok más, fontosabb dolgokkal is, ehelyett alig telt el fél óra, Hajnalka megint hív.

– Nem sikerült a nyomtatás – kezdte köszönés helyett.

– Miért, mi történt?

– Nem tudom, de ezek a dokumentumok nem sorrendben jöttek ki, és nekem nincs időm ezt sorba rendezni.

Nahát, én lennék a legjobban meglepve, ha lett volna időd megcsinálni a saját feladatod.

– Hogy érted, hogy nem sorrendben jöttek ki? Mi lett volna a helyes sorrend?

– Hát az, ami a mappában van.

– Én pont abban a sorrendben nyomtattam ki őket.

– Na de sok dokumentum ugyanarra az oldalra került és így nem tudja a főnököm aláírni.

Tehát akkor mégsem a sorrenddel volt gond, te szerencsétlen, hanem azzal, hogy minden doksi után kellene egy oldaltörés.

Sebaj, kinyomtattam neki megint, amit persze megint nem várt meg, ismét eloldalgott valahova, bizonyára bokros teendőit intézni – ami még véletlenül sem az, amire a főnöke kérte.

Már épp kezdtem kiheverni Hajnalkát és a nyomtatást, mikor egy óra múlva ismét csörög a telefon, ismét Hajnalka, ismét én veszem fel, és itt már érzem, hogy az univerzum valami elcseszett tréfát űz velem aznap délelőtt, mert megint ugyanazzal kezdi, mint az előbb: – Nem sikerült a nyomtatás.

Innentől az előzőhöz kísértetiesen hasonlító beszélgetés zajlott le közöttünk, s a gondolataim szintén a felmenői körül cikáztak, s épp minden jót kívántam nekik, mikor közölte, hogy nem annyi doksit nyomtatottam ki, mint amennyit kellett volna.

– Édes drága jó Hajnalkám, nem lehet, hogy ne adj isten elfogyott a papír a tálcából?

Az kizárt dolog, olyan nincs, mert megkérte xy kollégát, hogy figyelje a nyomtatást, s mikor szükséges, töltsön utána. Tehát sikerült a harmadik embert is belerángatni immár ebbe a nyomtatós mizériába, gratulálok, ahhoz meg végképp, hogy sikerült egy ilyen munkahelyen landolnod úgy, hogy közben meghaladja a képességeidet egy rohadék nyomtatás.

Felcsattantam a gépére, és mit ad isten, tényleg az a probléma, hogy nincs elég papír, de hát ő ezt nem is érti. Nagy nehezen rávettem, hogy menjen oda a nyomtatóhoz, és tegyen bele papírt, ami meg is történt, mindenki boldog, a nyomtató megint okádja magából a nyomtatandót, köszönjük a lehetőséget, viszlát.

Alig telt el néhány perc, mit ad isten, megint csörög a telefon és megint Hajnalka.

– Most már elegem van ebből, megint nem sikerült a nyomtatás! – kezdi, s teljesen megértem a dühét, mert nekem is tele van már vele a tököm.

Most persze megint a sorrend nem jó, amit nem értek, de elengedek, mert van más gond is, szerinte ugyanis bizonyos oldalakat kinyomtatott, bizonyos oldalakat meg nem, ami megint nem lehet igaz, mert egy nyomtató ilyet qrvára nem csinál.

Itt már kezdtem kicsit ideges lenni, mert megint azzal baszta rám a telefont, hogy neki most menni kell, de én oldjam ezt meg neki, mert már reggel óta ezzel a nyomtatással kínlódik és ez képtelenség, hogy még mindig nincs kész. Hajnalkám, igazad van, el ne feledjük a te részedet ebben a sztoriban, tényleg, marha szar lehet x időnként odamenni a nyomtatóhoz és beütni 4-6 számot, én kérem szíves elnézésedet, hogy ilyen akadályokat támaszt a munkavégzésed elé ez a rohadék technika meg vele együtt én.

Úgyhogy ezen a ponton a sírás közeli állapotomban felhívtam a helyi kapcsolattartónkat, hogy most már menjen oda ehhez a szerencsétlenhez, mert én ezt már nem bírom idegekkel, s magyarázza el neki, hogy nem fogom tudni a doksikat távolról sorrendbe tenni, lesz szíves ezt magának megoldani. Eltelt megint fél óra, jön egy email. Úgy tűnik, Hajnalka bokros teendői közepette azért arra szakított időt, hogy megpróbáljon arra bazírozni, hogy az én nyakamba varrja a saját hiányosságait, egy panaszkodó levelet sikerült neki megfogalmazni és elküldeni a főnökének, az ő főnökének, az én főnökömnek, a projektvezetőmnek és a CC csapat többi tagjának, ami nagyjából azon a tengelyen mozgott, hogy én nem vagyok hajlandó neki segíteni, és most már tényleg kéri egy normális informatikus segítségét.

Itt én jókedvűen hátra is dőltem, úgy éreztem, a „normális” kitétellel sikerült leszűkítenie kört s én ebbe nem esem bele, úgyhogy hajrá, jöhetnek innentől mások.

Nem telik el két perc, csörög a telefon, szóban forgó főnök telefonál – nem én veszem fel, de engem kér.

– Hajnalka iménti levelét olvasva lenne egy kérésem.

– Igen? – kérdezek vissza rezignáltan, s már keresem is Hajnalka számát meg egy bazi nagy kardot, hogy abba beledőlhessek.

– A jövőben NE segíts neki, se te, se a kollégáid, ha egy tőlem kapott feladatot szeretne a nyakatokba varrni! – Én meg alig hiszek a fülemnek, hogy ez tényleg megtörténik, és Hajnalkát végre lepasszolhatom, mert őszintén, ha még egyszer beszélnem kellett volna vele ezzel az egész szájbatekert nyomtatással kapcsolatban, akkor tuti sírva fakadok. Megköszönöm a kedvességét, ő elnézést kér, kicsit még csevegünk, s letesszük a telefont.

De azért hogy teljes legyen a napom, munkaidő vége előtt ét perccel Hajnalka megint hív.

– Szia, lenne egy zip fájl, amit ki kellene tömöríteni…

Hát nah, a lényeg, hogy a nyomtatásról többé nem esik szó.